40.rész

-         - Végre megvagytok! – kiáltotta idegesen Naomi – Velem kell jönnötök. – mondta egyre idegesebben.

-         - Mi a baj? – kérdeztem, de ő nem válaszolt.

Együtt rohantunk vissza a suliba, pontosabban én rohantam Aiden után, aki még mindig a kezemet fogta. Egyenesen a Nagyterembe mentünk. Egy csomó diák tolongott a teremben és mindannyian egy bizonyos srácot vettek körül, akin Spess-es egyenruha volt. Naomi előre ráncigált minket és végre megpillanthattuk a fiút. Talán olyam magas lehetett, mint Aiden, maximum egy kicsivel magasabb. Arcát csuklya fedte, de amikor odaértünk és észrevett minket félrecsapta azt. Azt hittem menten elájulok… Adrian állt előttünk. A srác végigmért bennünket, majd ránk nézett és elsötétült az arca. Észrevette, hogy az öccse – még mindig – fogja a kezem. Értetlenül néztem rá, de ő ránk rontott.

-         - Igen? – kiabálta – Amint nem vagyok itt elveszed azt, ami az enyém? – megragadta az öccse kezét és még mielőtt az válaszolhatott volna elráncigálta. Ki a diákok közül. Kezét kitépte az enyémből, majd eltűntek a tömegben. Utánuk akartam szaladni, de Naomi lefogott.

-         - Hagyd, ez az ő ügyük, hadd intézzék el maguk között…

*Aiden*

Adrian kiráncigált a tömegből és egy eldugott helyre vitt. Teljesen ki volt készülve és nagyon pipa volt rám, ez látszott az arcán.

-         - Hogy merted? – ripakodott rám.

-         - Kathrina nem a tulajdonod és különben is ő szakított vele, te meg leléptél! – ellenkeztem – Azt sem tudtuk, hogy hol vagy.

-         - Az teljesen mindegy. Azért jöttem, hogy visszaszerezzem azt, ami az enyém. És te ebben nem fogsz megállítani… - mondta és lekevert nekem egy nagy pofont, aminek hatására elveszítettem az egyensúlyom és a földön landoltam. – Öcskös. – nevetett fel gúnyosan, majd ismét emelte az öklét, hogy üssön. – Kathrina az enyém! – üvöltötte, majd lehajolt, megragadta a pólómat és felemelt, aztán megint behúzott nekem egyet. De én sem hagytam magam. Kiszabadultam a fogásából és talpra kecmeregtem, majd én is behúztam neki egyet és kirúgtam alóla a lábát.

-         - Kath senkinek sem a tulajdona, sem a tied, sem az enyém, neki is meg van a szabad akarata. – ráncoltam a szemöldökömet, majd magam elé tartottam a kezem, mert időközben a bátyám összeszedte magát és a térde felém közelített. Szerencsére még időben elugrottam az útjából.

-         - Elég! – kiáltotta, majd ismét felém rúgott, azonban ezt már nem sikerült kikerülnöm és repültem egy jó pár métert. Adrian odajött és újabb ütésre emelte volna a kezét.

-         - Hagyjátok abba! – hallottam egy idegesen csengő hangot és a bátyám sóbálványként merevedett meg mellettem, majd hátra fordult. Felnéztem a megmentőmre… akarommondani a megmentőimre, majd elsötétült minden…

*Kathrina*

- Te ezt nem érted… Aidennel szakítottunk… - mondtam halkan és falfehér arccal, miközben az ajtót kémleltem hátha visszajönnek, de nem. Adrian azért rontott rá Aidenre, mert azt hitte, hogy járunk. De ez nem igaz… MÁR nem járunk. Miattam támadt rá. Utánuk kell mennem! Elindultam kifelé, de Eddel találtam szembe magam. Értetlenül nézett rám.

- Kath, mi volt ez?

- Baj… - válaszoltam röviden és elindultam kifelé – Meg kell őket keresnem, mielőtt még kárt tesznek egymásban… vagy ami még rosszabb… - elcsuklott a hangom. Még gondolni sem mertem rá.

- Veled megyek! – indult el ő is, mielőtt még reagálni tudtam volna.

Együtt kerestük az ikreket az iskola területén. A szerencsén múlhatott, vagy nem is tudom, hogy min, hogy időben megtaláltuk őket, ugyanis Aiden már a földön feküdt, Adrian pedig ütni készült. Idegesen küldtem. Mindketten kékek-zöldek voltak. Rákiáltottam Adrianra, de nem igazán találtam megértő fülekre, mire Ed odament és leültötte. Amikor megnyugodtam, hogy Adrianmár nem bánthat, odasiettem Aidenhez. ~Ezek egyszer még megölik egymást és mindez az én hibám. Minden rendben volt köztük, nagyon jó testvérek voltak, erre jöttem én és viszályt szőttem közöttük.~ Megráztam a fejem és döbbent arccal néztem körbe. Ed Adrian mellett állt és a biztonság kedvéért még rajta tartotta a szemét. Egyre nagyobb tömeg kezdett körénk gyűlni.  Naomi, aki közben összeszedte Alicet is, volt az első és őket követték a többiek. Ijedten kapkodtam a fejem és az arcomra kiült az értetlenség.

-         - Szóljon már valaki egy tanárnak! – ripakodtam rájuk és lassan könnyek gyűltek a szemembe.

A tömegben mozgolódás támadt és kicsivel később láttam valakit az iskola felé rohanni…

Ott térdeltem Aiden mellett és gyötört a bűntudat. Tudtam, hogy rajtam veszekedtek és miattam fekszenek most itt. Más talán örült volna, ha érte veszekszenek, de hogy így! Hisz testvérek, ráadásul ikrek, hogy képesek egyáltalán bántani egymást? Sose akartam ezt. Még azt se, hogy veszekedjenek értem. És mégis…

Vártunk és vártunk. Eltartott egy darabig, amíg az a diák visszatért az egyik tanárral. (Csak azt nem tudom, hogy ilyenkor hol vannak a tanárok? Minden kicsi szabályszegést észrevesznek, de amikor baj van, sosincsenek sehol!) Bevitték a fiúkat és a diákokat a klubhelységekbe küldték. Csak minket, kettőnket nem. Edet és engem. Magyarázatot vártak arra, hogy mit két „megtámadott” diák mellett. Elmondtam, amit tudtam, és amit gondoltam, mármint, hogy mi szerintem mi történt kettejük között. Edet is kifaggatták, de ő nem tudott mit mondani, csak hogy miután nekem nem sikerült leállítanom Adriant, ütötte ki. Az ikreket a gyengélkedőre vitték és miután végeztünk a magyarázkodással, mi is odamentünk. Leültem Aiden ágya mellé és megfogtam a kezét. Ed a falnak dőlt és onnan figyelt engem. Későbbi elmondása szerint őt csak az érdekelte, hogy mi van velem. Aiden eszméletlenül feküdt az ágyon, de jó hír, hogy a doktornő szerint csak zúzódásai lettek az esés és az ütések hatására, komolyabb baja nem. Adrian is ki volt ütve, de ő szerintem már nem Edward ütése miatt, hanem valami nyugtató vagy tudomisén mi miatt. Hol egyikükre, hol másikukra néztem és aggódtam. Nem tudtam mi lesz ezek után. Egyszer találkozott a pillantásom Edével. Mindaddig, olyan semmit mondóan nézett, de akkor, mintha élet tért volna a szemébe. Ellökte magát a faltól és odajött hozzám.

-         - Én ezt nem értem… - kezdte a maga módján halkan – Mi ez az egész? – most először láttam rajta, hogy teljesen tanácstalan és mindent elmondtam neki az elejétől a végéig. – Ez kemény… - összesen ennyit reagált. Nem néztem rá. A szememet lesütöttem a történetnek nagyjából azon a részén, hogy Adrian lelépett.

-         - Adrian és Aiden között miattam van viszály. Adrian azt hiszi, hogy az öccsével járok és…

-         - De hisz ez így van! – vágott a szavamba értetlenül, mire még jobban lesütöttem a szemem.

-         - Nincs… - mondtam halkan – Aidennel szakítottunk, és ha jobban belegondolok mi is csak azt hittük, hogy járunk, de ez nem volt több barátságnál…

-         - Valóban? – guggolt le mellém Edward és az államnál fogva gyengéden felemelte a fejem. Egyenesen a szemembe nézett, majd megcsókolt. Hosszasan csókolóztunk, majd ijedten váltam el tőle és ide-oda kapkodtam a fejem a két fiú között. „Szerencsére” még egyikük sem nyerte vissza az eszméletét. Rá néztem Edre, egyenesen a szemébe. – Mitől félsz? – kérdezte. Megláthatta a szememben az ijedtséget. – Most nem láthatnak és te magad mondtad, hogy szakítottatok Aidennel, vagy nem? – bólintottam, majd Adrianra néztem.

-         - Aidennel szakítottunk, de… Adrian még mindig a sajátjának tart. Senki sincs biztonságban mellettem, amíg Adrian nem nyugszik, le vagy nem tűnik el. – sütöttem le a szemem és visszafordultam Aidenhez. Teljesen nyugodtan feküdt, úgyhogy vártunk, bár nem tudom, hogy mire… Talán a csodára.