40.rész

-         - Végre megvagytok! – kiáltotta idegesen Naomi – Velem kell jönnötök. – mondta egyre idegesebben.

-         - Mi a baj? – kérdeztem, de ő nem válaszolt.

Együtt rohantunk vissza a suliba, pontosabban én rohantam Aiden után, aki még mindig a kezemet fogta. Egyenesen a Nagyterembe mentünk. Egy csomó diák tolongott a teremben és mindannyian egy bizonyos srácot vettek körül, akin Spess-es egyenruha volt. Naomi előre ráncigált minket és végre megpillanthattuk a fiút. Talán olyam magas lehetett, mint Aiden, maximum egy kicsivel magasabb. Arcát csuklya fedte, de amikor odaértünk és észrevett minket félrecsapta azt. Azt hittem menten elájulok… Adrian állt előttünk. A srác végigmért bennünket, majd ránk nézett és elsötétült az arca. Észrevette, hogy az öccse – még mindig – fogja a kezem. Értetlenül néztem rá, de ő ránk rontott.

-         - Igen? – kiabálta – Amint nem vagyok itt elveszed azt, ami az enyém? – megragadta az öccse kezét és még mielőtt az válaszolhatott volna elráncigálta. Ki a diákok közül. Kezét kitépte az enyémből, majd eltűntek a tömegben. Utánuk akartam szaladni, de Naomi lefogott.

-         - Hagyd, ez az ő ügyük, hadd intézzék el maguk között…

*Aiden*

Adrian kiráncigált a tömegből és egy eldugott helyre vitt. Teljesen ki volt készülve és nagyon pipa volt rám, ez látszott az arcán.

-         - Hogy merted? – ripakodott rám.

-         - Kathrina nem a tulajdonod és különben is ő szakított vele, te meg leléptél! – ellenkeztem – Azt sem tudtuk, hogy hol vagy.

-         - Az teljesen mindegy. Azért jöttem, hogy visszaszerezzem azt, ami az enyém. És te ebben nem fogsz megállítani… - mondta és lekevert nekem egy nagy pofont, aminek hatására elveszítettem az egyensúlyom és a földön landoltam. – Öcskös. – nevetett fel gúnyosan, majd ismét emelte az öklét, hogy üssön. – Kathrina az enyém! – üvöltötte, majd lehajolt, megragadta a pólómat és felemelt, aztán megint behúzott nekem egyet. De én sem hagytam magam. Kiszabadultam a fogásából és talpra kecmeregtem, majd én is behúztam neki egyet és kirúgtam alóla a lábát.

-         - Kath senkinek sem a tulajdona, sem a tied, sem az enyém, neki is meg van a szabad akarata. – ráncoltam a szemöldökömet, majd magam elé tartottam a kezem, mert időközben a bátyám összeszedte magát és a térde felém közelített. Szerencsére még időben elugrottam az útjából.

-         - Elég! – kiáltotta, majd ismét felém rúgott, azonban ezt már nem sikerült kikerülnöm és repültem egy jó pár métert. Adrian odajött és újabb ütésre emelte volna a kezét.

-         - Hagyjátok abba! – hallottam egy idegesen csengő hangot és a bátyám sóbálványként merevedett meg mellettem, majd hátra fordult. Felnéztem a megmentőmre… akarommondani a megmentőimre, majd elsötétült minden…

*Kathrina*

- Te ezt nem érted… Aidennel szakítottunk… - mondtam halkan és falfehér arccal, miközben az ajtót kémleltem hátha visszajönnek, de nem. Adrian azért rontott rá Aidenre, mert azt hitte, hogy járunk. De ez nem igaz… MÁR nem járunk. Miattam támadt rá. Utánuk kell mennem! Elindultam kifelé, de Eddel találtam szembe magam. Értetlenül nézett rám.

- Kath, mi volt ez?

- Baj… - válaszoltam röviden és elindultam kifelé – Meg kell őket keresnem, mielőtt még kárt tesznek egymásban… vagy ami még rosszabb… - elcsuklott a hangom. Még gondolni sem mertem rá.

- Veled megyek! – indult el ő is, mielőtt még reagálni tudtam volna.

Együtt kerestük az ikreket az iskola területén. A szerencsén múlhatott, vagy nem is tudom, hogy min, hogy időben megtaláltuk őket, ugyanis Aiden már a földön feküdt, Adrian pedig ütni készült. Idegesen küldtem. Mindketten kékek-zöldek voltak. Rákiáltottam Adrianra, de nem igazán találtam megértő fülekre, mire Ed odament és leültötte. Amikor megnyugodtam, hogy Adrianmár nem bánthat, odasiettem Aidenhez. ~Ezek egyszer még megölik egymást és mindez az én hibám. Minden rendben volt köztük, nagyon jó testvérek voltak, erre jöttem én és viszályt szőttem közöttük.~ Megráztam a fejem és döbbent arccal néztem körbe. Ed Adrian mellett állt és a biztonság kedvéért még rajta tartotta a szemét. Egyre nagyobb tömeg kezdett körénk gyűlni.  Naomi, aki közben összeszedte Alicet is, volt az első és őket követték a többiek. Ijedten kapkodtam a fejem és az arcomra kiült az értetlenség.

-         - Szóljon már valaki egy tanárnak! – ripakodtam rájuk és lassan könnyek gyűltek a szemembe.

A tömegben mozgolódás támadt és kicsivel később láttam valakit az iskola felé rohanni…

Ott térdeltem Aiden mellett és gyötört a bűntudat. Tudtam, hogy rajtam veszekedtek és miattam fekszenek most itt. Más talán örült volna, ha érte veszekszenek, de hogy így! Hisz testvérek, ráadásul ikrek, hogy képesek egyáltalán bántani egymást? Sose akartam ezt. Még azt se, hogy veszekedjenek értem. És mégis…

Vártunk és vártunk. Eltartott egy darabig, amíg az a diák visszatért az egyik tanárral. (Csak azt nem tudom, hogy ilyenkor hol vannak a tanárok? Minden kicsi szabályszegést észrevesznek, de amikor baj van, sosincsenek sehol!) Bevitték a fiúkat és a diákokat a klubhelységekbe küldték. Csak minket, kettőnket nem. Edet és engem. Magyarázatot vártak arra, hogy mit két „megtámadott” diák mellett. Elmondtam, amit tudtam, és amit gondoltam, mármint, hogy mi szerintem mi történt kettejük között. Edet is kifaggatták, de ő nem tudott mit mondani, csak hogy miután nekem nem sikerült leállítanom Adriant, ütötte ki. Az ikreket a gyengélkedőre vitték és miután végeztünk a magyarázkodással, mi is odamentünk. Leültem Aiden ágya mellé és megfogtam a kezét. Ed a falnak dőlt és onnan figyelt engem. Későbbi elmondása szerint őt csak az érdekelte, hogy mi van velem. Aiden eszméletlenül feküdt az ágyon, de jó hír, hogy a doktornő szerint csak zúzódásai lettek az esés és az ütések hatására, komolyabb baja nem. Adrian is ki volt ütve, de ő szerintem már nem Edward ütése miatt, hanem valami nyugtató vagy tudomisén mi miatt. Hol egyikükre, hol másikukra néztem és aggódtam. Nem tudtam mi lesz ezek után. Egyszer találkozott a pillantásom Edével. Mindaddig, olyan semmit mondóan nézett, de akkor, mintha élet tért volna a szemébe. Ellökte magát a faltól és odajött hozzám.

-         - Én ezt nem értem… - kezdte a maga módján halkan – Mi ez az egész? – most először láttam rajta, hogy teljesen tanácstalan és mindent elmondtam neki az elejétől a végéig. – Ez kemény… - összesen ennyit reagált. Nem néztem rá. A szememet lesütöttem a történetnek nagyjából azon a részén, hogy Adrian lelépett.

-         - Adrian és Aiden között miattam van viszály. Adrian azt hiszi, hogy az öccsével járok és…

-         - De hisz ez így van! – vágott a szavamba értetlenül, mire még jobban lesütöttem a szemem.

-         - Nincs… - mondtam halkan – Aidennel szakítottunk, és ha jobban belegondolok mi is csak azt hittük, hogy járunk, de ez nem volt több barátságnál…

-         - Valóban? – guggolt le mellém Edward és az államnál fogva gyengéden felemelte a fejem. Egyenesen a szemembe nézett, majd megcsókolt. Hosszasan csókolóztunk, majd ijedten váltam el tőle és ide-oda kapkodtam a fejem a két fiú között. „Szerencsére” még egyikük sem nyerte vissza az eszméletét. Rá néztem Edre, egyenesen a szemébe. – Mitől félsz? – kérdezte. Megláthatta a szememben az ijedtséget. – Most nem láthatnak és te magad mondtad, hogy szakítottatok Aidennel, vagy nem? – bólintottam, majd Adrianra néztem.

-         - Aidennel szakítottunk, de… Adrian még mindig a sajátjának tart. Senki sincs biztonságban mellettem, amíg Adrian nem nyugszik, le vagy nem tűnik el. – sütöttem le a szemem és visszafordultam Aidenhez. Teljesen nyugodtan feküdt, úgyhogy vártunk, bár nem tudom, hogy mire… Talán a csodára.

39.rész

Szijasztok! Itt ugyan nem szokásom monológot tartani a részek előtt, de jöttem egy kis közérdekű

Facebook csoport (katt)

infóval. Sokat gondolkoztam magam is és többek is javasolták, így indítottam egy Facebook csoportot az összes blogomnak (I love you, but I hate it..., I lost my dream, or I still have hope?, My revenge) A csopiban tájékozódhattok arról, hogy mikor érkeznek az új részek, feltehetitek a kérdéseiteket és véleményezhettek.

Facebook csoport

 De akkor most már íme itt az új rész. Komiban várom a véleményeteket!

*Két hét múlva*

Gyorsan telt az idő a suliban és szinte észre sem vettem. Csak mentem az órákra, majd vagy Edet kalauzoltam valamerre, vagy Aidennel voltam valahol, ráadásul valószínűleg többet voltam Eddel, mint Aidennel és ez aggaszt. De nem baj. A fő, hogy sikerült felzárkóznom mindenből, behoznom, amiről az utóbbi egy-másfél hónapban lemaradtam.

Egy szombati nap volt. Már egy ideje csak forgolódtam az ágyban, ezért egyszerűen felkeltem és felvettem valami egyszerű ruhát, ugyanis nem volt tanítás. Aidennel készültem a faluba. Pár perc alatt összekaptam magam és lesiettem a lépcső aljára. Aiden ott várt a falnak támaszkodva. Az arca komor volt, és ha jobban belegondolok az utóbbi napokban, tán az utóbbi egy hétben alig-alig láttam mosolyogni. Odamentem hozzá és egy rövid csókkal köszöntöttem. Sajnos még mindig nem sikerült igazi csókot adnom neki. Még mindig ott motoszkált a fejemben Edward. De mostanában őt sem éreztem olyannak, amilyennek régen…

Nyújtotta a kezét, megfogtam és elindultunk a faluba. Inkább csak sétálgattunk egymás kezét fogva, meg betértünk a cukrászdába egy kis édességért, de szinte nem csináltunk semmit. Még egymáshoz sem szóltunk. Az utóbbi időben sokszor volt ilyen, hogy csak sétálgattunk, néma csendben. A szokásunkhoz híven a parkban leültünk egy padra egymással szemben. És csendben vártunk.

-     - Kath… - kezdte halkan, erőtlenül, lehajtott fejjel és leütött szemmel. Ránéztem és teljesen elszomorított, amit láttam. Amit láttam az nem az igazi Aiden volt. Volt valami gond a szemében, ahogy lesütötte.

-     - Valami baj van? – kérdeztem rá kerek perec.

-     - Láttam, Kath. – mondta pár perc csend után, de még mindig nem nézett fel. – Láttam ahogy rád néz…

-     - Ki? – döbbentem le és felpattantam a padról és Aiden elé álltam.

-     -  Edward.  Úgy nézett rád, ahogy én sose fogok tudni, és te is úgy néztél rá, ahogy rám, sose fogsz. – mondta egyhangúan.

-     - Miről beszélsz? – adtam az ártatlant, de tudtam, hogy nem így van. Ekkor változott valamit. A távolba bámulás helyett rám nézett. Láttam a szemében, hogy tudja, hogy ez így nem jó. – Ennyire látszik? – kérdeztem és mélyen a szemébe néztem. Ő pedig rám mosolygott. – Sajnálom, Aiden. Nem tehetek róla, Ed hatással van rám és nem tudok tenni ellene semmit. – sírtam el magam és lehajtottam a fejem.

-     - Ne sírj. – mosolygott rám és kiszedte az arcomba lógó hajtincseket – Már egy ideje tudom, hogy ez így nem mehet tovább. Nem érzem azt, hogy mi… mi igazán egy pár lennénk. – mondta, mire én még jobban elkezdtem zokogni. – És ez nem csak a te hibád. Én sem voltam egy mintabarát. Szinte nem is foglalkoztam veled. Ez így nem mehet. Tudom, hogy mást szeretsz, látom rajtad. Én, szeretlek, Kath, de már nem érzek irántad úgy, mint a barátnőm iránt, inkább, mint egy igaz barát iránt.

-     - Aiden… - zokogtam és a nyakába borultam – Sajnálom... pocsék barátnő vagyok. Megcsaltalak és még most is képes vagyok a szemedbe nézni. Hogy bírsz egyáltalán elviselni?

-     - Nincs mit sajnálnod, te nem bántottál meg, valahogy mindig is éreztem, hogy ez nem fog összejönni, de legalább jól végződhet. – mondta komoran és az ő szemében is megcsillant egy könny. Sose láttam még sírni. Rossz ember vagyok, ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Az a legjobb, ha most barátokként szakítunk…

-     - Aiden! – törtek ki belőlem ismét a könnyek, de tudtam, hogy igaza van. Megtöröltem a szemem és hangnemet váltva folytattam. – Igazad van. – sütöttem le a szemem. -  Ez lesz a legjobb. – fejeztem be és megöleltem. – Szeretlek - suttogtam a fülébe. – Igaz barát vagy. – a szemébe néztem és megcsókoltam. Egy utolsó búcsúcsók. Hátrébb hajoltam és levettem a nyakamból a nyakláncot, amelyiket Aidentől kaptam, majd odanyújtottam neki. – Azt hiszem, ezt nem érdemlem meg. Van, akinek többet jelentene.

-     - Nem, ez a tiéd, csak hogy emlékezz rám… - mondta és visszanyújtotta a láncot. Elvettem és a zsebembe csúsztattam, majd megtöröltem a szemem.

-    - Annyira sajnálom…

-     - Mit? Én szakítottam veled. – nevetett, mire én is felnevettem. Örülök, hogy így kezeli a dolgot, mégis valahol belül rosszul érint a dolog és mardos a lelkiismeret-furdalás. Semmi jele nem volt rajta a korábbi komorságnak. Együtt nevettünk azon, hogy milyen balgák voltunk, amikor megjelent Naomi.

-    - Végre megvagytok! – kiáltotta – Velem kell jönnötök!

38.rész

-         - Vigyázzatok magatokra! – csókolt homlokon anyu, mielőtt felszálltunk volna a vonatra.

Minthogy most lett vége az őszi szünetnek, elég nagy tömeg volt a vasútállomáson. Edward körbe-körbe nézve toporgott mellettem.

-         - Rendben. – mosolyogtam anyura, miközben a szememmel Aident és a többieket kerestem. – Hol lehetnek?

-         - Nyugodj meg, biztos itt lesznek. – nézett körbe anyu is. – Nézd, ott jönnek! – mutatott épp az ellenkező irányba, mint amerre néztem.

Futva ránéztem Edre, aki bólintott és bíztatóan elmosolyodott. Én is mosolyogtam, bár kicsit erőtlenül. Visszanéztem, abba az irányba, amerre anyu mutatott és odarohantam Aidenhez, majd a nyakába ugrottam.

-         - Úgy hiányoztál! – mondta boldogan.

-         - Te is nekem. – mosolyogtam gyengén, miközben kerültem a tekintetét.

-         - Beszállás! – hallottuk a kalauz hangját és elindultunk az egyik vagon felé.

Útközben intettem Ednek, hogy jöjjön velünk és felhúztam magam mögött a vagonba. Eltartott egy darabig, amíg találtunk olyan kabint, ahová, mind a 7en beférünk, de végül sikerült. Beültem rögtön az ablak mellé, mellém pedig Aiden. Majd a többiek. Ed volt az utolsó, aki belépett a kabinba. Ő is leült és szó nélkül tűrte a többiek értetlen pillantását.

-         - Hát ez? – kérdezte Mike, amikor megunta a dolgot.

-         - Feultys lett. – válaszoltam, majd amikor láttam, hogy nem értik folytattam. – Ed is hozzánk hasonló, sőt kiderült, hogy az anyja, anyu legjobb barátnője. A szülei nem akarták, hogy a régi sulijába járjon és anyu ajánlotta nekik a Feultyt. És most itt van.

-         - Komoly? – kérdezte Aiden, miközben hol Edet, hol pedig engem nézett, hisz egész végig egymást bámultuk.

-         - Komoly. – válaszolta Edward komoran és pár pillanatra Aiden szemébe nézett, majd ismét rám. Kezdett kicsit frusztrálni a nézése ezért inkább az ablakon néztem ki.

-         - Akkor üdv a Feultyben! – veregette meg a vállát Matt.

Az út most is a szokványos módon telt. Ashley és Mike nagyon elvoltak, szinte felfalták egymást a tekintetükkel. Naomi Matt vállára hajtotta a fejét és szokása szerint elaludt, Matt pedig a hátát simogatta. Én az ablakba könyököltem, miközben hol Aident, aki a kezemet fogta, hol Edet, aki zenét hallgatott néztem. Viszonylag gyorsan eltelt az idő, és miután megérkeztünk váltottam egy csókot Aidennel, majd Edwardot felkísértem az igazgatóiba. Akkor osztották be a házba. Museos lett. Hurrá! Én is Muse-os vagyok, Aiden borzasztóan fog örülni. L Majd felmentem a szobánkba és kicsomagoltam. Egy-két óra beszélgetés és csajos „unatkozás” után le is feküdtünk, de azt hiszem én sokkal később aludtam el, mint Ashley. Annyi mindenen járt az agyam, mégis valahogyan sikerült elaludnom.

Reggel egy nagy „csattanásra” ébredtem, ugyanis Alice hozzám vágta a párnáját.

-          - Kath, ébredj már fel! – kiáltozta.

-         - Jól van… - ásítottam egy nagyot – Nem kell kiabálni. Hány óra van?

-         - Hát épp ez az! Egy óra múlva kezdődik az óra és még sehol se vagy! – mondta kioktatóan.

Kimásztam az ágyból és előkerestem az egyenruhámat. Miután felvettem, még tollászkodtam egy kicsit a tükör előtt, mire felkötöttem a hajam és megigazítottam a frufrum. Ashley már az ajtóban toporgott, amikor a vállamra kaptam a táskám és lementünk a nagyterembe.