37.rész

Edward? Nem az lehetetlen. Csak néztem döbbenten. Találkozott a pillantásunk és láttam, hogy örül. Láttam a szemén, még ha az arca kifejezéstelen is volt. Ez nem történhet meg velem. El kellett volna felejtenem az alatt az idő alatt, amíg a suliban vagyok és neki is el kellett volna felejtenie engem… A merengésemből anyu zökkentett ki.

-         -- Kath nem akarsz egy kicsit lentebb jönni? – kérdezte, mire mintha áram ütött volna megráztam a fejem, hogy visszazökkenjek a valóságba.

-         --- Jah… ööö… de megyek. – mondtam és a lehető legtermészetesebben elindultam lefelé.

Amikor leértem anyu fél kézzel átkarolt és mosolyogva húzott magához.

-         -- Ő itt az én nagy Kathem. – mondta és egy puszit nyomott a homlokomra én meg kínosan mosolyogtam. Szemem sarkából láttam, hogy Ed még mindig faarccal bámul, de a szeme sarkában aprócska nevetőráncokat véltem felfedezni. Aha! Tehát jól szórakozik! De jó neki!

-         -- Kath? – nézett rám a nő – Erica vagyok. Találkoztunk már. Bár valószínűleg nem emlékszel rám, hisz ilyen kicsi voltál. – mutatta mosolyogva – Épphogy meg tanultál járni. Hogy megnőttél. – kínosan mosolyogtam.

-         -- Igaza van, nem emlékszem…

-         -- Ááá hagyd azt a magázást, nyugodtan szólíts Ericának. – legyintett – Akkor valószínűleg Edre sem emlékszel… - tért vissza a témához, de ekkor Ed anyjára nézett, majd hitetlenül a mennyezetre emelte a tekintetét.

-         -- Anyu, Kathtel ismerjük egymást. Ő az új énekes a zenekarban. – magyarázta kioktatóan – Nem olvasol újságot?

-         Jól van, jól van… - veregettem meg az arcát Erica – Tudod, hogy nem olvasok olyan szennylapokat… És amúgy is hagynod kéne azt a zenekart, sokkal komolyabban kéne foglalkoznod azzal, amihez tehetséged van. És erre tökéletes hely is lesz a Feulty - mondta és kicsit bocsánatkérőnek tűnő pillantással nézett anyura, aki továbbra is mosolygott. Én egy kicsit furán éreztem magam. Szennylapok? Ööö… Majdnem minden újság megírta… Hagyni a zenekert? Kissé értetlenül néztem rá, majd anyura.

-         -- Jól van gyerekek, akkor menjetek fel Kath szobájába és beszélgessetek – rendezkedett – ismerjétek meg jobban egymást! – tapsolt kettőt, majd Ericának intve elindult az étkező felé és belekezdett valami őrülten vicces sztoriba.

Fejemet rázva néztem utánuk. Már túlságosan is ismerjük egymást… De mindegy. Udvarias házigazdaként mondtam Ednek, hogy kövessen, és mint korábban Adriant is, felvittem a szobámba. Amikor felértünk nem szólt egy szót sem, csak nézett ki a fejéből. Beinvitáltam a szobámba és megvártam, míg leül, majd én is helyet foglaltam az ágyamon. Még mindig csend volt. Kezdett már irritálni. Egy idő után meguntam.

-         -- Te ezt mindvégig tudtad? – kérdeztem minimális felháborodottsággal, mire rám nézett és mosolygott. Amikor mosolyog feltűnően édes…

-         -- Fogjuk rá. – válaszolt röviden.

-         -- Mi az, hogy fogjuk rá? – akadtam ki – Itt lenne az ideje, hogy elfelejtselek és Adrianra figyeljek, amikor megjelensz és rám akaszkodsz! Közlöd, hogy mostantól nekem kell megismertetnem veled a sulit! – adtam ki magamból egyszerre. Csendben nézett majd lassan megszólalt.

-         -- Ennyire örülsz nekem? – kérdezte játékos mosollyal.

-         -- Már, hogy örülnék, Ed? Barátom van, de kétszer csókolóztunk… Ez így nem mehet! – hangnemet váltottam és lehajtottam a fejem – Ezt nem tehetem meg Adriannal… nem érdemli meg. – mondtam szomorúan, mire felállt és odasétált elém. Két kezével megfogta a vállam és azokkal a gyönyörű kék szemeivel a szemembe nézett.

-         -- Válassz engem… hagyd ott őt, látom a szemedben, hogy engem szeretsz. – mondta halkan, mire hevesen megráztam a fejem.

-         -- Nem választhatlak téged! Ezt nem tehetem meg, már így is eleget bántottam Adriant! És különben is honnan veszed, hogy szeretlek? Én Adriant szeretem. – már én sem hittem el, amit mondok. Az eszem ezt súgta, de a szívem ellenkezett.

A tekintetem az övébe fúrtam és pár pillanatig csendben néztük egymást, majd egyre közelebb hajoltunk egymáshoz. Az ajkunk lassan összeért és elcsattant a harmadik csók is. Hosszú csók volt, amit sok kicsi követett… teljesen belezuhantam egy vágyálomba és nem akartam kimászni. Csukott szemmel hagytam, hogy Ed irányítson. Már az ágyon feküdtem, Edward meg egyfolytában csókolgatott, amikor kinyitottam a szemem és tudatosult bennem a valóság. Ellöktem magamtól a srácot és összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

-         -- Látod ezért nem szabad kettesben maradnunk… sehol. Ezért kell, hogy elfelejtselek, hogy kiszeressek belőled… De ez nem fog menni, mert egy suliba fogunk járni! Miért? – ültem fel és tekintetem átváltott bánatosba és csalódottba – Miért? – kérdeztem ismét. Rám nézett, egyenesen a szemembe.

-         Kath, tudod, hogy szeretlek, és én is tudom, hogy szeretsz, hisz az előbb mondtad ki. Nem tudlak elfelejteni. – szomorúan néztem rá, majd elfordítottam a fejem. –esküszöm, hogy nem tudtam erről az egészről! – kezdett el védekezni. Éreztem a hangjában, hogy már nem tudja, mit mondjon, és azért kezdi el.

-         -- Chh… - csattantam fel – Még hogy nem tudtál erről az egészről? Tán azt se tudtad, hogy tehetséges zenész vagy? – nevettem fel kínosan, mire hitetlenül megrázta a fejét.

-         -- De képzeld tudtam, csak azt nem, hogy az anyám legjobb barátnője a te anyád… hogy te fogsz majd nekem segíteni a beilleszkedésben… sőt azt sem tudtam, hogy a szüleim elküldenek egy ilyen suliba azok után, hogy én kijelentettem, hogy nem akarom, mert nekem fontosabb az együttes. – magyarázta összehúzott szemöldökkel. Nagyon kínosan éreztem magam és megenyhülten néztem rá, majd felálltam.

-         -- Mindegy, ezen már úgysem változtathatunk, el kell fogadnunk a tényeket. Segítek neked mindenben, de el kell fogadnod, hogy én Adrianhoz tartozom. – közelebb húzódott hozzám és ismét megfogta a vállam.

-         -- Legnagyobb sajnálatomra nem tehetek mást… - sóhajtott – el kell, hogy felejtselek, még ha ez olyan nehéz is lesz. Mégis egy utolsó búcsú… - tudtam mit akar mondani, ezért az ujjam csitításképp az ajkára tettem, majd megcsókoltam.

36.rész

*Kathrina*

A reptéren álltunk a sorban. Vártuk, hogy végre becsekkolhassunk és felszállhassunk a gépre. Feltűnően csendes volt mindenki. Felszálltunk és szokásomhoz híven elővettem az mp5ömet, (amit most szándékosan feltöltöttem indulás előtt :) ) és a könyvet, amit még mindig nem sikerült befejeznem. A fiúk is csendben ültek a helyükön és valahogy, nem tudom miért, de úgy éreztem, mintha kerülnék Edet. Mellém ült le én meg felnéztem rá. Elmosolyodott, de valahogy nekem nehezemre esett a mosolygás. Egyre csak a kb. fél órával korábbi hosszú búcsúzkodás járt az eszemben.  Adrian is kikísért bennünket a reptérre és ez a búcsú most sokkal rosszabbul esett, mint egy átlagos búcsú esett volna. Igazságtalannak tartottam, hogy miatta jöttem el, most meg itt hagyom és nélküle megyek vissza… nekem ez ellenkező esetben nagyon rosszul esett volna. Tisztáznom kell ezt a helyzetet, mind Adriannal, mind Eddel. Az ablak felé fordultam és csak bámultam a messzeségbe. A könyvem valahogy nem tudott lekötni. Egyfolytában járt az agyam, lassanként elhalványultak a búcsúzkodásról szőtt gondolataim és egyre jobban erősödtek a jelen "gondjai". Szöget ütött a fejembe az a dolog, hogy a srácok kerülik Edwardot. Már megint lemaradtam valamiről… valami fontos dologról… Teljesen kiesett a külvilág. Csak agyaltam és agyaltam, nem figyeltem semmire, még a fülemben szóló elhanyagolhatatlanul hangos zenére sem. Csak a gondolataimra. Aztán már azon kaptam magam, hogy felébredek és le kell szállni a repülőről. Ezt az egészet csak álmodtam volna?

*Edward*

 Lehet, hogy jobban megbántottam őket, mint gondoltam? Azóta nem is szóltak hozzám... Hááát kezdjük az elején… Miután nem értem be Kathet, visszamentem a többiekhez és én is kitárulkoztam. Elmondtam, amit el kellett mondanom. Csak döbbent és hitetlenkedő arcokkal bámultak rám.

- Ezt nem hiszem el! - ez volt Jeff első reakciója - Ez már tuti, hogy nem az igazi Ed!

Ha azzal a pillantással ölni tudott volna, már sokszorosan halott lennék! Komolyan meghúztam magam és talán egy pillanatra meg is borzongtam, pedig ez nem igazán jellemző rám. Lesütött szemmel, zsebre vágott kézzel álltam fel és indultam el. Mentem pár lépést, majd egy laza mozdulattal hátrafordultam.

- Sajnálom… nem az én döntésem volt… nem volt beleszólásom… - mondtam nekik búcsúzóul - bár lehetett volna választásom… - tettem hozzá magamban, majd én is leléptem.

Nem szívesen lettem volna a helyükben. Két ilyen komoly dolog… ráadásul egyszerre… "mintha az együttes oszlana fel, bár lehet, hogy ez lesz belőle…" erre a gondolatra kirázott a hideg. Nem az nem lehet! Mégis megértem, ha haragszanak rám és nem akarnak látni... ha jobban belegondolok, ez utóbbira rá tudok segíteni egy kicsit.

*Kathrina*

Amikor felébredtem már épp a leszálláshoz készülődtünk, úgyhogy elraktam a lejátszómat. Nem tudhattam, mi történt mialatt aludtam, de számomra nem sok minden változott. Mindenki csendben ült a helyén és nem szólt a másikhoz. Edward lesütött szemmel, karba tett kézzel várta, hogy landoljunk és valahogy éreztem rajta, hogy valami nincs rendben. Landoltunk és leszálltunk. Mentünk a csomagjainkért, majd elindultunk kifelé. Mark, Dave és Andrew vártak rám és tettetett mosollyal mentem oda hozzájuk. Odaadtam a holmiaimat a sofőrünknek, majd visszamentem a srácokhoz.

- Hát… számomra nagyszerű volt ez a két hét… - kezdtem és figyeltem a reakciójukat. Lehajtott fejjel hallgattak. – Sajnálom… - egy könnycsepp jelent meg a szemem sarkában - Ha nem tudtok megvárni, valamikor majd csak találkozunk… Sziasztok... Örvendtem… - köszöntem el és elindultam Mark-ék felé.

Dave valahogy tudhatta, hogy most nem alkalmas, így kivételesen nem ugrott a nyakamba. Már majdnem odaértem hozzájuk, amikor meghallottam Jeff hangját a hátam mögül.

- Várj! - kiáltotta, mire megálltam és hátrafordultam. Gyengén elmosolyodott és odajött. - Meg fogunk várni... tegnap a próbán rájöttünk, hogy nélküled már nem lenne ugyanaz a British Singers - mondta és elröhögte magát - és különben is, ha itt vagy, akkor Will legalább nem énekel olyan hamisan. - bökte oldalba az éppen akkor oda érkező srácot, mire az sértetten felhúzta az orrát.

- Hiányozni fogsz... - mondta sírást tettetve és közben röhögve Theo, majd megölelt. Nem értettem az egészet. Most akkor mi van? Amint kiszabadultam Theo karjai közül, sorba jött Jeff és Will is. Felkészültem, hogy Ed is sorra fog kerülni, de őt nem láttam sehol… felszívódott. Ez egy kicsit elszomorított.

- Akkor ugye nincs harag? – kérdeztem félénken, aprócska mosolyt erőltetve az arcomra, mire nevetve megrázták a fejüket. Elköszöntem és vidáman mentem Markékhoz. Félúton széttártam a karom jelezve Davenek, hogy jöhet, ő pedig kapott az alkalmon és úgy a nyakamba ugrott, hogy majdnem hanyatt estem.

- Annyira jó hogy itthon vaaaaagy! - mondogatta, miközben a nyakamba csimpaszkodott.

- Te is hiányoztál nekem. - nyögtem ki nagy nehezen.

Mark nevetve jött oda hozzánk.

- Na, gyertek! Anyád már nagyon vár-fordult felém, majd kimentünk.

Andrew már a kocsinál várt és beszálltunk - én még mindig az öcsémmel a nyakamban- és elindultunk. Nemsokára haza is értünk és én boldogan rohantam fel a lépcsőn. Anyu a nyitott ajtóban várt karjait széttárva. Odamentem hozzá és megöleltem. Minthogy majdnem minden nap beszéltünk, így nem tudtam sok újat mondani, ezért a szokványos "hazaértem és meséljek el mindent program" elmaradt. Ehelyett felmentem a szobámba és kicsomagoltam. Pontosabban átcsomagoltam és előkerestem a sulihoz a fontosabb holmiaimat, azokat gyömöszöltem bele a nagyobbik bőröndbe, hogy ne kelljen annyit cipelni… mármint annyi táskát… Majd átöltöztem, mert anyu azt mondta, hogy várunk valami mágus ismerősöket, akiknek a fia most vált iskolát és a Feultybe fog járni. A második évfolyamra és nekem kell majd segítenem neki beilleszkedni. Ezért eljönnek, hogy a srác megismerjem, amikor állítólag kiskorunkban már találkoztunk… O.o. Ufff… Még egy srác... Nincs nekem elég bajom evvel az öttel? Kell még egy?...

Tehát átöltöztem. Megpróbáltam, minél normálisabbnak, lazábbnak és szimpibbnek látszani, ezért egy kicsit mélyebben kivágott világosszínű blúzt és egy farmer sortot vettem fel. a hajamat egy halványrózsaszín hajpánttal hátrafogtam. Mire mindezzel végeztem, már hallottam anya hangját, amint lehív. Kicsit még megigazítottam a hajam és a lehető legtermészetesebben indultam el lefelé a lépcsőn. Végig csak a lépcsőfokokat bámultam, majd csak az utolsó lépcsőforduló után néztem fel. Egyenesen az ajtóra. Egy házaspár állt ott. Egy fiatal nő és egy nála kicsivel idősebb férfi. A férfi épp Markkal rázott kezet, a hölgy pedig anyuval ölelkezett meg nevetgélt. Biztos régi jóbarátnők… A fiuk valahol a hátuk mögött lehetett, mert nem láttam. Majd a férfi odébb lépett és megpillantottam… Teljesen ledöbbentem…