*Kathrina*
A reptéren
álltunk a sorban. Vártuk, hogy végre becsekkolhassunk és felszállhassunk a
gépre. Feltűnően csendes volt mindenki. Felszálltunk és szokásomhoz híven
elővettem az mp5ömet, (amit most szándékosan feltöltöttem indulás előtt :) ) és
a könyvet, amit még mindig nem sikerült befejeznem. A fiúk is csendben ültek a
helyükön és valahogy, nem tudom miért, de úgy éreztem, mintha kerülnék Edet.
Mellém ült le én meg felnéztem rá. Elmosolyodott, de valahogy nekem nehezemre
esett a mosolygás. Egyre csak a kb. fél órával korábbi hosszú búcsúzkodás járt
az eszemben. Adrian is kikísért
bennünket a reptérre és ez a búcsú most sokkal rosszabbul esett, mint egy
átlagos búcsú esett volna. Igazságtalannak tartottam, hogy miatta jöttem el,
most meg itt hagyom és nélküle megyek vissza… nekem ez ellenkező esetben nagyon
rosszul esett volna. Tisztáznom kell ezt a helyzetet, mind Adriannal, mind
Eddel. Az ablak felé fordultam és csak bámultam a messzeségbe. A könyvem
valahogy nem tudott lekötni. Egyfolytában járt az agyam, lassanként
elhalványultak a búcsúzkodásról szőtt gondolataim és egyre jobban erősödtek a
jelen "gondjai". Szöget ütött a fejembe az a dolog, hogy a srácok
kerülik Edwardot. Már megint lemaradtam valamiről… valami fontos dologról…
Teljesen kiesett a külvilág. Csak agyaltam és agyaltam, nem figyeltem semmire,
még a fülemben szóló elhanyagolhatatlanul hangos zenére sem. Csak a
gondolataimra. Aztán már azon kaptam magam, hogy felébredek és le kell szállni
a repülőről. Ezt az egészet csak álmodtam volna?
*Edward*
Lehet, hogy jobban megbántottam őket, mint
gondoltam? Azóta nem is szóltak hozzám... Hááát kezdjük az elején… Miután nem
értem be Kathet, visszamentem a többiekhez és én is kitárulkoztam. Elmondtam,
amit el kellett mondanom. Csak döbbent és hitetlenkedő arcokkal bámultak rám.
- Ezt nem
hiszem el! - ez volt Jeff első reakciója - Ez már tuti, hogy nem az igazi Ed!
Ha azzal a
pillantással ölni tudott volna, már sokszorosan halott lennék! Komolyan
meghúztam magam és talán egy pillanatra meg is borzongtam, pedig ez nem igazán
jellemző rám. Lesütött szemmel, zsebre vágott kézzel álltam fel és indultam el.
Mentem pár lépést, majd egy laza mozdulattal hátrafordultam.
- Sajnálom…
nem az én döntésem volt… nem volt beleszólásom… - mondtam nekik búcsúzóul - bár
lehetett volna választásom… - tettem hozzá magamban, majd én is leléptem.
Nem szívesen
lettem volna a helyükben. Két ilyen komoly dolog… ráadásul egyszerre… "mintha
az együttes oszlana fel, bár lehet, hogy ez lesz belőle…" erre a
gondolatra kirázott a hideg. Nem az nem lehet! Mégis megértem, ha haragszanak
rám és nem akarnak látni... ha jobban belegondolok, ez utóbbira rá tudok
segíteni egy kicsit.
*Kathrina*
Amikor
felébredtem már épp a leszálláshoz készülődtünk, úgyhogy elraktam a
lejátszómat. Nem tudhattam, mi történt mialatt aludtam, de számomra nem sok
minden változott. Mindenki csendben ült a helyén és nem szólt a másikhoz.
Edward lesütött szemmel, karba tett kézzel várta, hogy landoljunk és valahogy
éreztem rajta, hogy valami nincs rendben. Landoltunk és leszálltunk. Mentünk a
csomagjainkért, majd elindultunk kifelé. Mark, Dave és Andrew vártak rám és
tettetett mosollyal mentem oda hozzájuk. Odaadtam a holmiaimat a sofőrünknek,
majd visszamentem a srácokhoz.
- Hát…
számomra nagyszerű volt ez a két hét… - kezdtem és figyeltem a reakciójukat.
Lehajtott fejjel hallgattak. – Sajnálom… - egy könnycsepp jelent meg a szemem
sarkában - Ha nem tudtok megvárni, valamikor majd csak találkozunk… Sziasztok...
Örvendtem… - köszöntem el és elindultam Mark-ék felé.
Dave
valahogy tudhatta, hogy most nem alkalmas, így kivételesen nem ugrott a
nyakamba. Már majdnem odaértem hozzájuk, amikor meghallottam Jeff hangját a
hátam mögül.
- Várj! -
kiáltotta, mire megálltam és hátrafordultam. Gyengén elmosolyodott és odajött.
- Meg fogunk várni... tegnap a próbán rájöttünk, hogy nélküled már nem lenne
ugyanaz a British Singers - mondta és elröhögte magát - és különben is, ha itt
vagy, akkor Will legalább nem énekel olyan hamisan. - bökte oldalba az éppen
akkor oda érkező srácot, mire az sértetten felhúzta az orrát.
- Hiányozni
fogsz... - mondta sírást tettetve és közben röhögve Theo, majd megölelt. Nem
értettem az egészet. Most akkor mi van? Amint kiszabadultam Theo karjai közül,
sorba jött Jeff és Will is. Felkészültem, hogy Ed is sorra fog kerülni, de őt
nem láttam sehol… felszívódott. Ez egy kicsit elszomorított.
- Akkor ugye
nincs harag? – kérdeztem félénken, aprócska mosolyt erőltetve az arcomra, mire
nevetve megrázták a fejüket. Elköszöntem és vidáman mentem Markékhoz. Félúton
széttártam a karom jelezve Davenek, hogy jöhet, ő pedig kapott az alkalmon és
úgy a nyakamba ugrott, hogy majdnem hanyatt estem.
- Annyira jó
hogy itthon vaaaaagy! - mondogatta, miközben a nyakamba csimpaszkodott.
- Te is
hiányoztál nekem. - nyögtem ki nagy nehezen.
Mark nevetve
jött oda hozzánk.
- Na,
gyertek! Anyád már nagyon vár-fordult felém, majd kimentünk.
Andrew már a
kocsinál várt és beszálltunk - én még mindig az öcsémmel a nyakamban- és
elindultunk. Nemsokára haza is értünk és én boldogan rohantam fel a lépcsőn.
Anyu a nyitott ajtóban várt karjait széttárva. Odamentem hozzá és megöleltem.
Minthogy majdnem minden nap beszéltünk, így nem tudtam sok újat mondani, ezért
a szokványos "hazaértem és meséljek el mindent program" elmaradt.
Ehelyett felmentem a szobámba és kicsomagoltam. Pontosabban átcsomagoltam és
előkerestem a sulihoz a fontosabb holmiaimat, azokat gyömöszöltem bele a
nagyobbik bőröndbe, hogy ne kelljen annyit cipelni… mármint annyi táskát… Majd
átöltöztem, mert anyu azt mondta, hogy várunk valami mágus ismerősöket, akiknek
a fia most vált iskolát és a Feultybe fog járni. A második évfolyamra és nekem
kell majd segítenem neki beilleszkedni. Ezért eljönnek, hogy a srác megismerjem,
amikor állítólag kiskorunkban már találkoztunk… O.o. Ufff… Még egy srác... Nincs
nekem elég bajom evvel az öttel? Kell még egy?...
Tehát
átöltöztem. Megpróbáltam, minél normálisabbnak, lazábbnak és szimpibbnek látszani,
ezért egy kicsit mélyebben kivágott világosszínű blúzt és egy farmer sortot
vettem fel. a hajamat egy halványrózsaszín hajpánttal hátrafogtam. Mire
mindezzel végeztem, már hallottam anya hangját, amint lehív. Kicsit még
megigazítottam a hajam és a lehető legtermészetesebben indultam el lefelé a
lépcsőn. Végig csak a lépcsőfokokat bámultam, majd csak az utolsó lépcsőforduló
után néztem fel. Egyenesen az ajtóra. Egy házaspár állt ott. Egy fiatal nő és
egy nála kicsivel idősebb férfi. A férfi épp Markkal rázott kezet, a hölgy
pedig anyuval ölelkezett meg nevetgélt. Biztos régi jóbarátnők… A fiuk valahol
a hátuk mögött lehetett, mert nem láttam. Majd a férfi odébb lépett és
megpillantottam… Teljesen ledöbbentem…
Nem.... Nem... Nem. :D Mondj, hogy nem az lesz amire gondolok????!!!! :O
VálaszTörlésHamar hozd a kövit!!! *.* Csak ennyi. Fantasztikus. *.* :D <3